Az Úr találkozása Simeonnal

Zsid 7, 7-17; Lk 2, 22-40

Kedves Testvérek!

Az év első három ünnepe – az Úr Körülmetélése (január 1.), Jordánban való megkeresztelkedése János által (január 6.), valamint találkozása a templomban az igaz Simeonnal és Annával (február 2.) – Krisztus földi életének és működésének olyan eseményei, amelyek által az Egyház egy igen nagyra becsült erényt állít a keresztények elé: a rend, az isteni rendtartás tiszteletét.

Szent Pál apostol azt mondja, Jézusról, hogy „... amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte a Fiát, aki asszonytól született, a törvénynek alávetve, hogy a törvény alatt levőket megváltsa...” (Gal 4, 4-5)

Ennek megfelelően az Úr szülei megtartották az ószövetség törvényi előírását, amely szerint a gyermeket a nyolcadik napon nevezték el, egyidejűleg a körülmetélés előírásával (Lk 2, 21), továbbá azt is, hogy az elsőszülött fiúgyermeket a templomba vigyék1 (Lk 2, 22). Később pedig, érett korában, maga az Úr – minden formális szükség nélkül – elmegy Jánoshoz, hogy megkeresztelkedjék, mondván: „mert így illik nekünk, hogy minden igazságot betöltsünk” (Mt 3, 15).

Az ószövetségi zsidó törvény szerint a fiú gyermek, „aki megnyitja az anyaméhet” – amint az ünnep egyik éneke mondja –, vagyis a család elsőszülöttje nem a szülők „tulajdona” volt, hanem jog szerint Istenhez tartozott, és ezért ahhoz, hogy a család kebelében maradhasson, véres áldozat által kellett „megváltani”.

Ugyanez történt a tiszta állatok elsőszülöttjével is, amelyet Istennek mutattak be áldozatul, valamint az első terményekkel, az úgynevezett zsengékkel2. A teremtésnek ez a szemlélete ma már nem érvényesül teljes egészében, mivel nem mutatunk be többé véres áldozatot, hiszen megtörtént Isten Fiának egyszeri és örökké érvényes, megváltó Áldozata3. Mindez azonban jól mutatja, milyen központi helyet foglalt el Isten az ókori zsidóság életében.
Sőt, egészen a kora újkor hajnaláig – különösen Nyugaton – élt az a hagyomány, hogy egy családban született gyermekek közül egyet már csecsemőkorától az egyházi, megszentelt életnek ajánlottak, aki így az egész nemzetségért „imádkozóvá” vált. Ezzel a rendtartással élt Szent Joákim és Anna is, amikor születendő gyermeküket a templomnak ajánlották fel4.

Ugyanezt a törvényt tartotta meg a Boldogságos Szűz Mária és az igaz József is, amikor az Úr születése után negyven nappal a templomba vitték a Gyermek Jézust, hogy Őt az Úrnak bemutassák, és állatáldozattal váltsák meg, amely a tisztaságot és a hűséget jelképezte: galambbal vagy gerlicével5. Senki sem kötelezte őket formálisan ennek a vallási előírásnak a megtartására; ám az istenfélő emberekben mindig is élt az áhítat érzéke és a vágya, hogy Istennek megadja a neki járó helyet az életükben.

Ám amikor Mária és József megérkeztek a templomba, nem a templom papjai fogadják őket – vagy legalábbis az evangélista nem tesz erről említést –, hanem Simeon, az előrehaladott korú próféta, aki Istentől ígéretet kapott, hogy nem hal meg addig, amíg meg nem látja Izrael megígért üdvösségét.6

Az egyházi hagyomány szerint Simeon egykor kételkedett a szűztől való születés próféciájában7, amikor a Szentírást héber nyelvről görögre fordította a Septuaginta számára. Éppen ezért – a hagyomány értelmezése szerint – mintegy háromszáz esztendeig élt, hogy saját szemével lássa „Izrael vigasztalását”, amely egybeesett az általa egykor megkérdőjelezett prófécia beteljesedésével.8

Az Evangélium azt is elmondja róla, hogy „Isten Lelke volt rajta”, ezért a megfelelő időben kinyilatkoztatást kapott, hogy a templomba menjen.⁴ Így mondhatjuk, hogy nem ő ment elébe az Úrnak a szent hely kapujában, hanem maga Isten hívta meg őt a találkozásra, isteni kijelentés által.

Az ő nyomdokain járunk mi is, amikor ma, hitünk és áhítatunk jeleként, itt vagyunk a templomban, mert a Szentlélek már szívünkben kialakította és elhelyezte ezt a hitvallást, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia, amit a Szentlélek nélkül nem tudunk megvallani! Nem csak hisszük, hanem az ünnepi hangulat kialakításával, Simeonnal, a Szent Családdal és Anna próféta asszonnyal együtt örvendezünk.

Simeon várakozása hosszú élete folyamán, viselve az agg kor sok nehézségét, de nem volt tétlen a várakozása, hanem az imádság és az Istennek bemutatott dicsőítés lelkületében történt minden, és ő maga hosszú életével lett jel a közelgő Messiás megjelenésének.

Sokszor tapasztalhatjuk ma, hogy az öregség sok személy számára céltalan hanyatlás, mert sokaknak nincs hitük, és az imádság hiánya értéktelenné teszi az emberi öregség életállapotát. Pedig az idős kor rendkívül értékes életállapot, akinek megadatik, csak tudni kell azt, hogy az imádság együttműködés Isten akaratával.

A szent evangélium megemlékezik Annáról is, egy másik nagyon idős özvegyasszonyról, aki a templomban szolgált, és akit szintén Isten Szent lelke világosított fel, hogy részese legyen a Megváltó Gyermek első megjelenésének az Atya házában.9

Az ő szerepe is az, hogy az ószövetség zárásában megerősítse Simeon látomásának igazságát, és hirdesse a Messiást mindazoknak, akik várták az Ő eljövetelét – különösen azoknak, akik hűségesen megmaradtak a hitben egészen öregségükig.10

Amiként Simeon igaz és istenfélő volt, úgy Anna böjtben és imádságban élt, és nem távozott el a templomból. Következésképpen a prófétálás ajándéka és Isten Lelkével való közösség mindig összefügg egy sajátos életformával, amelyben a megigazultság, az istenfélelem, az aszketikus fegyelem és a állhatatosság tudatos művelése jelenik meg.11
Ezeknek az erényeknek – minden bizonnyal – ugyanígy részesei voltak az igaz József és az Istenszülő is; mindazonáltal Simeon próféciájának hallatán mégis csodálkoztak**.**

Mindez azt jelenti, hogy az Isten parancsolatai szerint élt élet önmagában nem vezet automatikusan az isteni titkok teljességének ismeretére, a jövő látására vagy a szent dolgokkal való olyan fokú bensőségességre, amelyben már eltűnne a csodálkozás**.** A szent embereknek – nem azért, mintha Isten nem tárná fel előttük mindazt, ami az Övé – hanem inkább azért, mert csak azt mutatja meg nekik, ami üdvösségükre szolgál.12

Ők nem hajszolják szenvedélyesen a jeleket, a csodákat és a titokzatos kinyilatkoztatásokat, hanem ellenkezőleg: türelemmel és békességgel várják az Úr szavát13**.** A szentség egyik sajátos jegye a diszkréció, amely Simeonra és Annára is jellemző: a Szentírás sehol máshol nem beszél róluk, sem e találkozás előtt, sem azt követően.

Egyházunk Simeont és Annát a Szentírás szavával együtt igazaknak mondja. Példaképként állnak előttünk az Úr szolgálatában való élethosszig tartó állhatatosságukban, és Lukács evangéliuma Isten iránti hűségükben mutatja be őket, valamint Isten is megtartja kimondott szavát, és elküldi Fiát a világba, Aki az egész emberiséget megváltani jön, miközben a legapróbb részletekig tiszteletben tartja a népével kötött szövetséget is – a körülmetélés, a templomi bemutatás és az áldozati megváltás rendtartásait.

Más megvilágításban Simeontól és Annától azt tanuljuk, hogyan legyünk jelen, amikor Isten hív. Ők nem is késlekedtek, amikor a Lélektől kijelentést kaptak, hogy találkozni fognak a Messiással. Azt is látjuk, hogy ezt a két idős embert Isten megjutalmazza hűségükért, mert csak nekik adta az ismeretet, és a találkozás lehetőségét egész Jeruzsálemben. Az Úr bemutatása (Találkozása) nem csupán azt jelenti, hogy a két igaz agg elébe ment az Úrnak, hanem azt is, hogy az Úr ment elébük: a szentély lépcsőin Ő fogadta földi életük alkonyán járó szolgáit, békességgel oldozva fel őket a hűséggel betöltött kötelességek alól.

Nagyobbat mi sem kívánhatunk magunknak, ha megengedi az Úr számunkra az öregség életállapotát! Ámen.

---
1. Kiv 13,2.12–13; Kiv 34,19–20 – „Nekem szenteljetek minden elsőszülöttet, amely megnyitja az anyaméhet…”
Vö. Origenész, Homiliae in Exodum, VIII, ahol az elsőszülött teológiai jelentését Krisztus előképének tekinti.
2. Kiv 23,19; Lev 23,10–14; Szám 18,12 – a zsengék (ἀπαρχαί) felajánlásának törvénye.
Patrisztikus párhuzam: Iréneusz, Adversus haereses IV,18,1: az első termések felajánlása mint az egész teremtés Istenhez tartozásának jele.
3. Zsid 9,11–14; Zsid 10,10–14 – Krisztus egyszeri, tökéletes áldozata. Vö. Alexandriai Szent Cirill, In Lucam, Hom. 5: „a törvény árnyéka beteljesedett az Igazság testében”.
4. Protoevangélium Jakab szerint, 7–8. fejezet – Szűz Mária templomba való bemutatása mint ősi egyházi hagyomány (nem kanonikus, de az egyházi hagyományban elfogadott forrás).
5. Lk 2,22–24; Lev 12,6–8 – a tisztulási áldozat törvénye; a galamb vagy gerlice a szegények áldozata.
Vö. Aranyszájú Szent János, Homilia in Matthaeum IV: Krisztus alázata a törvény betöltésében.
6. Lk 2,25–26 – Simeon „igaz és istenfélő”, aki „várta Izrael vigasztalását”. Vö. Nüsszai Szent Gergely, De occursu Domini: „Simeon mint az Ószövetség beteljesedésének tanúja”.
7. Iz 7,14 – az „almáh” (fiatal nő) próféciája. A hagyomány szerint Simeon a παρθένος („szűz”) fordításnál habozott. Lásd Jeromos, Epistula 57.
8. „Izrael vigasztalása” – παράκλησις τοῦ Ἰσραήλ (Lk 2,25). Patrisztikus értelmezés: Alexandriai Szent Cirill, In Lucam, Hom. 5: Krisztus mint az Ószövetség reményének beteljesítője.
9. Lk 2,36–37 – Anna prófétanő, Fánuel leánya, Áser törzséből; „nem távozott el a templomból”. Patrisztikus párhuzam: Alexandriai Szent Cirill, In Lucam, Hom. 6: Anna tanúságtétele mint a prófétai hagyomány beteljesedése.
10. Lk 2,38 – „beszélt róla mindazoknak, akik Jeruzsálem megváltását várták”. Vö. Aranyszájú Szent János, Homilia in Lucam: az időskor mint a hit állhatatosságának pecsétje.
11. Nüsszai Szent Gergely, De vita Moysis: az istenfélelem mint a Lélek befogadásának előfeltétele.
12. Alexandriai Szent Cirill, In Joannem, XI, 2: Isten a kinyilatkoztatást mindig az ember befogadóképességéhez és üdvösségéhez méri.
13. Aranyszájú Szent János, Homiliae in Matthaeum XLIII: a hit nem látványos jelekből, hanem engedelmességből és türelemből születik.