Az ünnep alapjául szolgáló eseményt Szent Lukács evangéliumából olvashatjuk(1,26-38). Amikor Gábriel arkangyal azzal a köszöntéssel érkezett, hogy „íme, méhedben fogansz, és fiút szülsz, akit majd Jézusnak hívsz”, ezzel Izaiás prófétának az Acház királyhoz intézett jövendölésére is hivatkozik: „Az Úr maga ad majd nektek jelet. Íme, a szűz fogant, fiút fog szülni, s nevét Immanuelnek hívja (Velünk az Isten)” (Iz.7,14). Az ősi jámbor hagyomány szerint, amikor a főangyal fölkereste az Istenszülőt, Mária éppen ezt a jövendölést olvasgatta.

Az Előszenteltek liturgiája a bizánci egyház sajátos nagyböjti szertartása. Szerdán és pénteken, valamint a nagyhét első három napján végezzük.
Ősi előírás szerint nagyböjtben nem végeztek hétköznap liturgiát, az egyház azonban hetente kétszer biztosítani akarta az áldozást híveinek, éppen a böjtben való megerősítésért. Ezért jött létre az Előre megszentelt áldozatok liturgiája, amely átváltoztatás nélküli ünnepélyes áldoztatási szertartás. Az első része a nagy alkonyati istentisztelet menetét követi, a második része pedig a Szent Liturgiáét.

A keleti egyházban kialakult az az igény, hogy az egyház eltávozott tagjai is jelen legyenek a liturgián. Kezdetben a hramotát azokért az elhunytakért végezték, akik keresztény imádság (temetés) nélkül távoztak az élők sorából (pl. tengerészek, harctéren elesettek, pestisjárvány áldozatai.)
Az egyházi naptár öt emléknapot ír elő, ezek a halottak szombatjai, amikor a hramota szertartását végzik: a húshagyó vasárnap előtti szombat, nagyböjt 2., 3., 4. szombatja és a pünkösd előtti. A halotti liturgia után parasztázt vagy panachidát végeznek, és a halotti könyörgésekben felolvassák az elhunytak neveit. Ezeket a hívek előzetesen - némi adomány ellenében - feljegyeztetik.